12

Pezsgőt bont – itt a 10 év!

Először is jövök a frissítéssel: a Dögrovás következő fejezete tényleg olvasható az Imagine-en, a Merengőn és az AFS-en pedig még elbírálás alatt van. A következő fejezet érkezik jövő hét pénteken! 😀

És ha már ünnep, nézzük, milyen meglepit hoztam én nektek:

Sziasztok!

 

Hát igen, eljött ez a nap is… Ma történt pont tíz éve, hogy elkezdtem írni – vagy legalábbis próbálkozni az írással. Akkor volt, hogy hónapja jelent meg a Harry Potter ötödik kötete, A Főnix Rendje, és ez a kötet vont be igazán a HP sorozatba. Persze, az előzmények is tetszettek, de valahogy ez ragadott meg akkor… És szerettem volna minél több infómorzsát összeszedni a folytatást illetően, így jutottam el a fanfictionökig. Eleinte csak a háttérben olvasgattam őket (akkoriban mindet, ami a szemem elé került), és bár kacérkodtam a gondolattal, hogy én is próbálhatnék alkotni valamit, az ötlet hiányzott.

Aztán hirtelen, derült égből villámcsapás: egy fórumon összefutottam azzal az elmélettel, hogy Pitonnak van egy fia – ami mindjárt beindította agyamban a fogaskerekeket. Fogtam a kis, keményfedelű kockás füzetemet, és elkezdtem papírra vetni az E. Piton első sorait (tudom, azóta is gány ez a cím… de az azután következők sem lettek sokkal jobbak):

 

Elkezdődött a tanév. Az elsősöket már beosztották a házakba, az igazgatói köszöntőn is túl voltak. A diákok az asztaluknál vidáman lakmároztak, közben az elsősök ismerkedtek a társaikkal, a régi osztálytársak pedig a nyári élményeiket osztották meg egymással. A tanárok közt is jókedvű diskurzus folyt, csak egy ember ült szótlanul: Perselus Piton.

 

Szóval igen… az első fejezet (naaa, azért azt a szűk egy oldalas valamit már nem lenne képem fejezetnek csúfolni) még aznap délután kész lett, és mielőtt meggondolhattam volna magam, halált megvető bátorsággal küldtem is a Dark Arts levlistára – várva a levélbombákat, hogy miafrancotképzelekénmagamrólnemistudokírni, de… a legnagyobb meglepetésemre (utólag belegondolva a történet színvonalát illetően abszolút érdemtelenül) elég pozitív visszajelzéseket kaptam. (Meg persze kritikákat is, de jogosak voltak, és nagyon hasznosak, utólag is köszi értük! 😀 )

Tehát így kezdődött, teljesen hirtelen ötletből, minden világmegváltó szándék nélkül – és még mindig itt vagyok. Gondolkoztam azon, hogy a teljesség igénye nélkül összeszedem, hogy mi mindent írtam ez alatt az évtized alatt, de… én is tisztában vagyok vele, hogy akármit is írtam és fogok írni ezután, még mindig csak fanfices vagyok, még mindig csak az E. Pitonnal.

Ennek fényében úgy döntöttem, visszatér Eugene – egy teljesen új szerepkörben. De nem is szaporítom tovább a szót, helyette átadom neki a színpadot:

 

Eugene interjúja…

…Ramonnal!

 

*Függöny el, a zenekar tust húz, Eugene pedig a fotelben terpeszkedik egy kis asztal előtt.*

Eugene: – Jó estét kívánok minden olvasónak. Aki egész véletlenül nem ismerne, azoknak bemutatkoznék. Eugene Piton vagyok, az E. Piton címszereplője. Mert egy erős pontja azért akadt annak is. Konkrétan én. És mivel én vagyok az, ahonnan minden indult, Xwoman első karaktere, jogomban áll a tisztelt „írónőnek” bármelyik karakterét elővenni egy interjú erejéig. Az első, akit az a megtiszteltetés ér, hogy elfoglalhatja azt a kanapét… A tinibálvány, a lányok kedvence, a mi kis énekesmadarunk: Ramon!

*A zenekar A szerelem évszakát játssza instrumentális verzsönben, Ramon pedig teljes harci díszben csábos mosollyal az arcán integetve előjön a díszletek mögül. Kezet fognak Eugene-nal, majd elegánsan leül a kanapéra.*

Eugene: – Kedves Ramon… vagy Charles? Hogy is szólíthatlak? *gonosz vigyor*

Ramon: – A barátaim többnyire Charlie-nak hívnak, szóval te is nyugodtan szólíts így.

Eugene: – Köszönöm, kedves Ramon. Végtére is kollégák vagyunk, nem? Mármint abból a szempontból, hogy mi képviseljük az Xwoman írásaiban szinte kötelező „metroszex hím főbb szerepben” karaktertípust.

Ramon: – Nem metroszexuálisak, csak igényesek. Amúgy egyetértek. *csábos mosoly*

Eugene: – Azért ne feledjük el, hogy én voltam előbb… De térjünk vissza a tárgyra, azaz rád. A legégőbb szerelmes dalból elég nyilvánvalóan kiderült, hogy szereted a fényt és a csillogást – de ez most nem a sminkeddel kapcsolatos olcsó poén akart lenni. Mondd, nem voltál féltékeny azokra a tinisztárokra, akiket a nagybátyád előtted menedzselt? Mert most elképzelem: a szemüveges, sovány stréber, aki csak a háttérből figyelte a körülrajongott menő srácokat. Nem volt rossz érzés?

Ramon: – Nem. Egyrészt bennfentesként nagyobb rálátásom volt a dolgokra, és pontosan láttam a különbséget a valóság és a média által kikozmetikázott végeredmény között. Természetesen én is vágytam a hírnévre, mint mindenki más, de az árnyoldal ismeretével haboztam meghozni a döntést.

Eugene: – Szóval azért keresett meg téged csak később, mert te nem akartad?

Ramon: – Elsősorban igen, de apa is nehezen állt rá a dologra. De előbb nem is lett volna értelme elkezdenem, mert túl… hogy is mondjam. Későn érő típus vagyok. Tizennégy éves koromig nagyon kisfiús voltam.

Eugene: – Most már csak kislányos.

Ramon: – Köszi! *nevet* Ha tudnád, ezt hányszor az orrom alá dörgölték…

Eugene: – Többek közt a barátnőd is.

Ramon: – Nos… igen.

Eugene: – Még véletlenül sem szeretnék beleszólni senkinek a magánéletébe, de… elég furcsa páros vagytok. És akkor finoman fogalmaztam.

Ramon: – Meglehet, de nekünk tökéletesen megfelel így.

Eugene: – Hogy így? *még gonoszabb vigyor*

Ramon: – Nem értem, mire akarsz kilyukadni, de én arra gondoltam, hogy én nem bánom, hogy Vivy határozott és kicsit fiús, ő pedig… már nincs kibukva szájfényemtől.

Eugene: – Mily romantikus. De ez nem volt mindig így, ugye?

Ramon: – Mint minden kapcsolatban, nekünk is voltak hullámhegyek és -völgyek. De ez szerintem természetes.

Eugene: – Ha jól tudom, az egyik hullámvölgy – vagy hullámszünet? – pont a te műved volt. Ember, hogy voltál képes a csajjal pont a szülinapi ajándékaként szakítani? Ez nagyon nem méltó egy olyanhoz, aki romantikus hősként hirdeti magát…

Ramon: – Az interjú előtt nem megkértelek rá, hogy ezt ne hánytorgasd fel? Sosem neveztem magam romantikus hősnek. Tudom, hogy hibáztam, és nem úgy kellett volna reagálnom, de akkor úgy tűnt a leghelyesebbnek.

Eugene: – Ez semmilyen szempontból nem tűnik helyesnek, de mindegy.

Ramon: – Köszönöm a hozzászólást, de nem kértem a véleményed.

Eugene: – Akkor beszéljünk Alexről. Elég sokat sündörgött Vivian körül. Sőt, ő a legjobb barátja. Ez szerinted rendben van?

Ramon: – Abszolút.

Eugene: – Persze… *vigyorog*

Ramon: – Nem fogok magyarázkodni. Ha nem hiszed, akkor nem hiszed. De Alexféléknek nem a Vivivan típusú lányok tetszenek.

Eugene: – Elvileg a tefélédnek sem…

Ramon: – Gyakorlatilag viszont igen.

Eugene: – Alex miért ne lehetne szintén szabályt erősítő kivétel?

Ramon: – Tudod mit? Szerintem nem azért hívtak ide engem, hogy ezt hallgassam. Vagy kérdezel normálisan, vagy itthagylak!

Eugene: – És ez hogy fog fájni nekem…

Ramon: – Akkor köszöntem a lehetőséget, de már itt sem vagyok! *felkel, int a nézőknek, aztán kiviharzik*

Eugene: – Kedves olvasók, az első interjúalanyom Ramon volt. Aki nem tudja már elénekelni nekünk A szerelem évszakát. Micsoda tragédia… Köszönöm, hogy olvastatok, és remélem, még találkozunk!